Céltalanság

Sajnos már hosszú évek óta csak ingázom. Azt, amit a társadalom felé nehézkesen, vagy sehogysem tudtam teljesíteni, azzal próbáltam kompenzálni, hogy az emberek irányában törekedtem a lehető legtöbbet adni. Ezenfelül, próbáltam áttörni az egyedüllét kényszerű falait, sikertelenül, mindahány ritka alkalommal, mikor valakiben megláttam, hogy képes lennék mellette megvalósítani mindazt amire vágyom, és ő viszont. Persze az utóbbi tényező tévképzet lehetett csupán, mivel akkor másként alakult volna életem, és valószínűleg nem eme passzív, erőtlen, és kedvetlen állapotban lennék. Elvesztettem a lendületet, azt a keveset is, ami volt. Nincs ami lendületet adjon ahhoz, hogy Magamon, mint érző lény, és a hozzá -már ha- kapcsolódó dolgokon túl, tudjak bármivel is foglalkozni.
Gyanítom itt már feltennék páran a kérdést, hogy másban sem volt sikerem? Nos, nem igazán, már lassan 6 éve. Általános iskolás koromban, még ahol lehetett, kamatoztattam jó felfogó készségem, és akkori kortársaim közül kimagasló, tág érdeklődési körömet, valamint kihívások iránti fogékonyságom. Versenyekre mentem, és nyertem olykor-olykor, vagy éppen csapatom számára voltam nagy haszonra. Amint elkezdődött a középiskola, versenyek iránti érdeklődésem alábbhagyott, és előtérbe kerültek a hobbi szintű elfoglaltságok.
Egykor örömöm leltem az írásban. Próbáltam olyan helyeken kamatoztatni Angol, és Magyar nyelvbéli tudásom, valamint fogalmazási készségem, melyeknek mások is szemtanúi lehettek volna, még ha csak közvetett módon is. Sajnos ezek legtöbbször bukással végződtek, különféle okokból(Leállt a projekt, vagy éppen nekem lett elegem a szervezetlen társírásból.). Néhány verssel is megáldott a sors, de ezeket nem örömömben írtam legtöbbször, éppen ellenkezőleg. Talán az egyik legemlékezetesebb dolog az volt, melyben még örömem is leltem, hogy közel három éven keresztül "játszottam" a Gamestar fórumon, egy a Warcraft világában játszódó FRPG-ben, és igen nagy hasznát vették lexikális tudásomnak. Tudom erőteljesen nehéz felfogni, minő csodálatos érzés történetmondónak lenni, a mai világban. Mindössze az igény nincsen meg rá, mivel az emberek vagy olvasnak inkább ahelyett, hogy leüljenek valaki köré és végighallgassanak egy terjedelmes történetet, vagy még annak igénye sincsen meg bennük. Ily módon talán érezhető, ismét csak felbukkant a tényező, hiába tennék meg valamit, nincsen rám, valamint készségemre igény.
Ettől függetlenül mindenki azt szajkózza megállás nélkül, hogy ne legyek elkeseredett, nézzek előre a jövőbe...üresen csengő szavak ezek számomra mivel tudom, hogyha a jelenem kiegyensúlyozatlan és üres, nincsen mire a jövő építsen. Találnom kéne valami mást. Keresnem kéne valaki mást. Sajnos nem találom benne az értelmet, mivel tudom, ismét csak a bukás vár rám, szimplán azért, mert nem tudok megfelelni az elvárásoknak. Gyűlölöm mindazokat, akik nem mutatnak utat, és nem tanítanak életük törvényeire, pedig megtehetnék. Gyűlölöm mindazokat, akik szenvedést okoznak másoknak. Gyűlölöm az állandó harcot ezen bámulatos lelkek között kik körülvesznek, és hogy inkább ragadnak le egy alacsonyabb szinten, mivel félnek felvállalni kapacitásukat. Lehet, hogy ez nem gyűlölet, inkább csak elkeseredett értetlenség.
Rá kellett jönnöm, ahogy a társadalom, úgy az emberek elvárásainak sem tudok megfelelni. És most jön a nagy kérdés kedves olvasó: Miként feleljek meg az elvárásoknak, ha attól amivel az járna, görcsbe szorul a gyomrom, mivel botornak, és ostobának találom. Sajnos csak botorság, és ostobaság álltal érhetek el bármit is, mivel arra, ami én vagyok, senkinek sincs szüksége szemlátomást, és mindenki csak a változást sugallja fülembe. Nem tudom, meddig bírom épp ésszel ezt a kínt.