Mit, hol, és hogyan tegyek, hogy megváltozzon az életem? Nem illő, hogy közel húsz évesen ennyire kibaszottul semmi se legyen a helyén, és még sírógörcsök is rámtörjenek éjjelenként.

adopt your own virtual pet!

Céltalanság

Sajnos már hosszú évek óta csak ingázom. Azt, amit a társadalom felé nehézkesen, vagy sehogysem tudtam teljesíteni, azzal próbáltam kompenzálni, hogy az emberek irányában törekedtem a lehető legtöbbet adni. Ezenfelül, próbáltam áttörni az egyedüllét kényszerű falait, sikertelenül, mindahány ritka alkalommal, mikor valakiben megláttam, hogy képes lennék mellette megvalósítani mindazt amire vágyom, és ő viszont. Persze az utóbbi tényező tévképzet lehetett csupán, mivel akkor másként alakult volna életem, és valószínűleg nem eme passzív, erőtlen, és kedvetlen állapotban lennék. Elvesztettem a lendületet, azt a keveset is, ami volt. Nincs ami lendületet adjon ahhoz, hogy Magamon, mint érző lény, és a hozzá -már ha- kapcsolódó dolgokon túl, tudjak bármivel is foglalkozni.
Gyanítom itt már feltennék páran a kérdést, hogy másban sem volt sikerem? Nos, nem igazán, már lassan 6 éve. Általános iskolás koromban, még ahol lehetett, kamatoztattam jó felfogó készségem, és akkori kortársaim közül kimagasló, tág érdeklődési körömet, valamint kihívások iránti fogékonyságom. Versenyekre mentem, és nyertem olykor-olykor, vagy éppen csapatom számára voltam nagy haszonra. Amint elkezdődött a középiskola, versenyek iránti érdeklődésem alábbhagyott, és előtérbe kerültek a hobbi szintű elfoglaltságok.
Egykor örömöm leltem az írásban. Próbáltam olyan helyeken kamatoztatni Angol, és Magyar nyelvbéli tudásom, valamint fogalmazási készségem, melyeknek mások is szemtanúi lehettek volna, még ha csak közvetett módon is. Sajnos ezek legtöbbször bukással végződtek, különféle okokból(Leállt a projekt, vagy éppen nekem lett elegem a szervezetlen társírásból.). Néhány verssel is megáldott a sors, de ezeket nem örömömben írtam legtöbbször, éppen ellenkezőleg. Talán az egyik legemlékezetesebb dolog az volt, melyben még örömem is leltem, hogy közel három éven keresztül "játszottam" a Gamestar fórumon, egy a Warcraft világában játszódó FRPG-ben, és igen nagy hasznát vették lexikális tudásomnak. Tudom erőteljesen nehéz felfogni, minő csodálatos érzés történetmondónak lenni, a mai világban. Mindössze az igény nincsen meg rá, mivel az emberek vagy olvasnak inkább ahelyett, hogy leüljenek valaki köré és végighallgassanak egy terjedelmes történetet, vagy még annak igénye sincsen meg bennük. Ily módon talán érezhető, ismét csak felbukkant a tényező, hiába tennék meg valamit, nincsen rám, valamint készségemre igény.
Ettől függetlenül mindenki azt szajkózza megállás nélkül, hogy ne legyek elkeseredett, nézzek előre a jövőbe...üresen csengő szavak ezek számomra mivel tudom, hogyha a jelenem kiegyensúlyozatlan és üres, nincsen mire a jövő építsen. Találnom kéne valami mást. Keresnem kéne valaki mást. Sajnos nem találom benne az értelmet, mivel tudom, ismét csak a bukás vár rám, szimplán azért, mert nem tudok megfelelni az elvárásoknak. Gyűlölöm mindazokat, akik nem mutatnak utat, és nem tanítanak életük törvényeire, pedig megtehetnék. Gyűlölöm mindazokat, akik szenvedést okoznak másoknak. Gyűlölöm az állandó harcot ezen bámulatos lelkek között kik körülvesznek, és hogy inkább ragadnak le egy alacsonyabb szinten, mivel félnek felvállalni kapacitásukat. Lehet, hogy ez nem gyűlölet, inkább csak elkeseredett értetlenség.
Rá kellett jönnöm, ahogy a társadalom, úgy az emberek elvárásainak sem tudok megfelelni. És most jön a nagy kérdés kedves olvasó: Miként feleljek meg az elvárásoknak, ha attól amivel az járna, görcsbe szorul a gyomrom, mivel botornak, és ostobának találom. Sajnos csak botorság, és ostobaság álltal érhetek el bármit is, mivel arra, ami én vagyok, senkinek sincs szüksége szemlátomást, és mindenki csak a változást sugallja fülembe. Nem tudom, meddig bírom épp ésszel ezt a kínt.

Versek

Kertem Virágai

Kertem virágai hervadoznak, bár gondoztam őket,
Gondos ápolásom ellenére, szétfoszlanak a szélben,
Hamis vágyak sokasága ők, illúziók és eszmék,
Acsarkodó kutyák tapodják, szaggatják mind szét.

Könnyű az ebeknek dolga, szabad rabságban élnek,
Sorsomul ezt választanom, nem az én szívem ügye,
Erősebb ám a vad akarata, eltiporja mi útjába áll hamar,
Egy álmodó vágyai számukra, végtelen röhejt kavar.

Közéjük beállnom szükséges, ám virágaim titokban még nőnek,
Midőn köztük ugatok és vicsorgok, a titok rejtve marad örökre,
Könnyű a bolondnak boldognak lenni, vakon eszmék nélkül élni,
Én viszont tudom virágaim nőnek, és ezt siker volt elérni.

Pusztaságok Vándora

Nem rég járod még a pusztaságot vándor,
Ám lelked úgy érzed füstöl mint a kámfor,
Hiába a sok szépség és csoda szerte a tájon,
Te magad a békét soha meg nem találod.

Önmagaddal küzdesz szüntelen egy határon,
Melyet rá nem jöhetsz valóban hol találod,
Mégis folytonosan azt üldözöd nappalon,
És éjen át megnyugvást nem kívánva igazán.

Kínoz téged a magány örökösen a pusztán,
Mást ügyedbe keverni viszont kínnal jár,
Megértetni álmod távoli ábránd csupán,
Mivel célod nem való e világba már.

Láttad az ember minden álarcát utadon,
Megértetted tetteik okát és ez fájdalom,
Jobb lett volna ha szemed zárva tartod,
Úgy elkerülted volna a vég nélküli harcot.

Célod legyőzni a benned lakó szörnyeteget,
Felülemelkedni azon mi képezi az embert,
Békében élni a pusztaságon kerülve a káoszt,
Elnyomva saját fajtád által emelt rideg valóságot.

Kishitűséged az mi visszatart téged a diadaltól,
Hiába szomjazod a Végső Békét tiszta szívedből,
Önmagad elérhetnéd mit kívánsz ám nagy áron,
Saját fajtád vetne ki magából ha utadat megjárod.

Utadnak vége már régen Pusztaságok Vándora,
Lelked sebeit magad okoztad buzgóságodban,
Nem láthatod meg a szépet csak ha utána jársz,
A békét akkor találod meg ha előtte meghajolsz.

Első bejegyzés, első gondolat, első tévedés, első ballépés.

Gondolkodunk. Tervezünk. Cselekszünk. Ismét Gondolkodunk. Ismét Tervezünk. Ismét Cselekszünk. Élünk.

A cselekedeteinknek, mint meglépett tettek, a gondolataink adnak alapot. Intelligenciánktól függ, hogy milyen gondolataink támadnak. A tervezés útja tapasztalatainktól függ, és attól, miként dolgozzuk fel azokat. A meglépett tett a tapasztalataink, és gondolataink összessége. Az örvény így még lassú lenne, de ez közel sem minden. Ingatag tényezők adják annak igaz erejét.

Érzelmek...képzelet...

Az örvény begyorsul...és elképzelhetetlen iramot diktál.

Ezen örvény kordában tartási szintje minden bizonnyal függ valamitől, de ez megnevezhetetlen, és kézzelfoghatatlan. Nincs két olyan ember, aki azt ugyanolyan módon tudná kontrollálni. Valaki többé, valaki kevésbé, valaki telljes mértékben, és figyelmét képessé válik elfordítani attól, valaki pedig képtelen irányítani azt, és megőrül abba. Aki képes azt kontrollálni, tudatosan tekint az örvényen kívülre, aki pedig az őrület fogságába, vagyis az örvényen belülre kerül, akaratlanul elcsíphet egy-két pillantást arról, miből is táplálkozik a picike örvény, mi emberi létünket képezi.

Végtelen. Hiába is, a végtelenséget nehéz befogadni. Egyszersmint elfogadni létezését, másrészről élni vele, és alkalmazni azt. Az elménk határok közé van szorítva. Nagyon nehéz áttörni ezeken a falakon. Nehéz mögé tekinteni, mivel bár egy bizonyos szinten kimagaslóan teljesíthetünk, azon túl, egy újabb szintre lépve ismét cselekvésképtelenné, és gyermeteggé válhatunk, akár egy újszülött. Ez már pedig elrettentő. Nem tudhatjuk, túléljük-e azt, ami ott vár ránk, képesek leszünk-e feldolgozni mindazt, magunkévá tenni. Mikor léphetünk felül önmagunkon? Mikor adhatjuk fel magunkat, hogy valami többé váljunk? Vajon összeegyeztethető lesz az, amivé válunk, amiként élni kezdünk, jelen világunkkal? Minden bizonnyal kiszakadunk valamilyen szinten. Hogy megéri-e ez? Ezt csak az tudja, aki már kitekintett. Hogy miként állunk azokhoz azután, akik nálunk kevesebbet tudnak, és kevesebbként élnek? Ezt is csak ők tudhatják, de Biztosan változó. Az is kérdéses, mit tesz magáévá a végtelenségből, az ki kitekintett oda. Minden bizonnyal Nem Mindent...

Hogy miért írtam le mindezt? Túl akarok lépni az örvényen. Sajnos csak egy probléma van. Nem tudom kontrollálni eléggé. Jobban mondva, képes lehetek rá, csak még nem akarhatom eléggé. Ideje változtatni egy-két dolgon.